A Civil Összefogás Fórum szerint hiteltelenné vált a tegnapi Kossuth téri megmozdulás: Bajnai Gordon és Mesterházy Attila politikai vágyainak kiszolgálóivá próbálta tenni a tiltakozó tömeget.

Most komolyan azt gondolja a CÖF, ez a jogi személyiség nélküli Fidesz-közeli „álcivil” szerveződés, hogy tényleg van értelme annak, amit mondanak, vagy amit csinálnak? Ha valaki olvasta a mai közleményüket, annak immár semmi kétsége sem lehet afelől, hogy a CÖF nem más, mint egy, a kormányoldal által felbérelt, olcsó és primitív demagógiával kampányoló háttérszervezet, amely mostanában túlságosan is előtérbe került. Velük együtt pedig a Fidesz tudattalanja, a gátlástalanul gyűlölködő, ostoba, magát kereszténynek és nemzetinek nevező populista ideológia, amely a kormányoldal és híveinek igazi mozgatóereje.

A CÖF az elmúlt hetekben bármiféle értelmes indok nélkül százmilliós lejárató kampányt indított az előző kormányok ellen úgy, hogy annak mind a mai napig sem igazi értelméről, sem pedig anyagi hátteréről nincs tudomásunk. Joggal él bennünk a gyanú, hogy annak a rendkívül tahó és gátlástalan sárral dobálózásnak, hőbörgő és féligazságokkal ködösítő populista reklámözönnek, amellyel vélhetően a Fidesz teszteli a lejárató hadjáratok lehetőségeit és fogadtatását a lakosság körében a 2014-es választási kampányra készülve, mi vagyunk a finanszírozói – legalábbis közvetett módon egészen biztosan, főleg ha a tőlünk ellopott vagy a cimboráknak elosztogatott pénzzel is számolunk.

Igen. Populizmusra nehéz nem populista módon reagálni, de hát ami sok, az sok. És az csak egy dolog, hogy Rogán Antal, akinek tegnapi részvételét és fellépését egyébként mi is nagyon fontosnak tartjuk, és aki azt mondta a múlt heti parlamenti zsidózás kapcsán, hogy ez „már” sok, ő jelenti a hitelességet a CÖF számára. Igen, mivel ebben a „már”-ban a nagy, közös „keresztényésmagyar” tudattalan manifesztálódik, aminek lételeme -  a gátlástalan hatalomvágyon és önteltségen túl - a bizonyos keretek között megengedett zsidózás. De az, hogy mindenki más hiteltelen lett volna a rajta kívül beszélők közül, az enyhén szólva vérlázító. Egyrészt az antiszemitizmus és a nácizmus igenis napi politikai kérdés, ezért a politikusok nyugodtan beszélhetnek, sőt kell is beszélniük a jelen problémáiról és jövőbeli vágyaikról, vízióikról, másrészt pedig, ha valakinek igazán arra lenne szüksége, hogy bizonyítsa a nácizmussal, a szélsőjobboldallal és az antiszemitizmussal szembeni harc melletti feltétlen és pillanatnyi érdekein túli elköteleződését, az a Fidesz. Nem kívánom részletezni, miért, hiszen mások már elég sokat írtak a témáról.

E bejegyzés feladata sokkal inkább az, hogy kérdéseket tegyen fel a CÖF-fel kapcsolatban, hogy aztán mások újabb kérdéseket tegyenek fel, aminek a végén talán majd kapunk valami választ, ami, még ha nem is kielégítő, szembesíti őket és a lakosságot azzal, hogy amit csinálnak, az nemcsak ostobaság, hanem – pont az adóforintok érintettsége és a maihoz hasonló felháborító és sértő nyilatkozatok miatt -  vállalhatatlan. Tehát: kik ezek egyáltalán, kinek, és miféle „civil összefogásnak” a nevében adnak ki közleményeket, és milyen pénzből szerveznek békemeneteket, valamint lejárató kampányokat? És miért van az, hogy ezekre a kérdésekre többszöri felszólításra sem hajlandóak érdemben válaszolni? És nem lehet, hogy épp akkor és olyasminek a szószólói, amit a fideszes „pillanatnyi érdekek” miatt nem lehet kimondani vagy megcsinálni, és olyankor sértegetnek, amikor a Fidesz az előre látott vagy vélt veszteségek, netán a hiteltelenné válás miatt nem vállalja fel az általa képviselt valamely álláspontot?

Kedves Demonstrálók, kedves Barátaim!

A nemsokára kezdődő neonáci-ellenes tüntetés előtt szeretnék elmondani Nektek egy-két fontos dolgot. Nektek, akik ma ott lehettek vagy lehettetek - ha később olvassátok - ezen a nagyon fontos eseményen. Aki most Hozzátok szól, az ma nem lehet ott Veletek, ám osztozik azokban a közös célokban, amelyeket e megmozdulás résztvevői pártállástól és világnézettől függetlenül vallanak.

Kérlek Benneteket, hogy a demonstráción való részvételetekkel őrízzétek meg méltóságotokat! Nemcsak saját magatok és a cél, az előítéletektől és a gyűlölettől mentes világ miatt, hanem azokért is, akik ma nem lehetnek jelen Veletek, mert egykor áldozatul estek az antiszemitizmusnak és a nácizmusnak. És persze gondoljatok azokra is, akik ma még nem a Ti oldalatokon állnak, akik ma még elvakultan gyűlölködnek, de a Ti és mások kitartó igyekezetének köszönhetően egyszer békés és másokat elfogadó állampolgárokká válhatnak. Most nem azokra gondolok, akik menthetetlenek, hanem azokra, akik kétségbeesettségükben ma még hallgatnak a gyűlölködő frázisokra, de egy jobb országban, egy jobb világban talán nem sétálnának bele a gonosz eszmék csapdájába.

Különösen kérlek Benneteket, ne fordítsatok hátat Rogán Antalnak, akármennyire is az antidemokratikus hatalom megtestesítője. Ahogyan Ángyán Józsefnek sem fordítunk hátat, amikor a magyar gazdák földhöz jutásáért áll ki az oligarchákkal szemben. Ne fordítsatok hátat senkinek a mai tüntetés szónokai közül.

Gondoljatok a közös célra, a nácimentes, gyűlöletektől, előítéletektől, antiszemitizmustól és anticiganizmustól mentes Magyarországra. És ha ezt tartjátok szem előtt, akkor a történet nem érhet véget a tüntetéssel. Ha hazamentek, mondjátok el mindenkinek, mennyire fontos ez a cél, és mennyire fontos, hogy a hétköznapjainkban is tegyünk érte. Mert Ti, Magyarország polgárai teremthetitek meg az alapjait a békés és gyűlölettől mentes Magyarországnak. Nem karanténba kell zárni azokat, akik menthetetlenek, mert a társadalom megbetegedésének gondolata épp a szélsőjobbtól ered, hanem minél több embernek el kell magyarázni, mi az az antiszemitizmus, a nácizmus, az idegengyűlölet, és hogy miért hamis és káros eszmék ezek.

El kell indulnunk ezen az úton ahhoz, hogy a jövő generációi ne essenek áldozatul a szélsőségek, és hogy végre tisztázhassuk a múltunkhoz való viszonyunkat.

Köszönöm, hogy meghallgattatok.
(Egy magyar állampolgár.)

Még javában zajlik a Semjén Zsolt elleni keresztényüldöző hadjárat, amelyet a gonosszal cimboráló hvg.hu az erre illetékesek es illetéktelenek többszöri magyarázkodása ellenére sem hajlandó abbahagyni, és a jó pásztor bocsánatáért esdekelve végre megtérni a nyájhoz, máris itt az újabb támadás az örökkévaló Jézus Krisztus követői ellen. A merénylő ezúttal nem más, mint a magát művésznek álcázó kereszténygyűlölő zsidó, egy igazi Ahasvérus, aki megnyilvánulásaiban lábbal tiporja a kereszténység (és a magyarság) legszentebb és legalapvetőbb hagyományait.

Arról van szó, hogy Szegeden a REÖK-ben kiállították a Várfok Galéria kortárs művészeinek alkotásait, amelyek közül az egyik, Győrffy László Nem érzek hálát, amiért részt vehetek a teremtésben című installációja totális botrányba fulladt, így az alkotó az összes kiállított művét eltávolíttatja a REÖK kiállításáról. Lehet vitatkozni azon, hogy vajon a jó ízlés határait feszegeti-e a tizenkét tányéron felkínált emberi ürülékre emlékeztető anyag bemutatása, ahogyan mondjuk azon is, hogy vajon a kereskedelmi televíziók nem teszik-e ugyanezt nap mint nap az általuk sugározott müsorokban. Csak mondjuk ez utóbbi esetben nem tálcán kínálják a szart, hanem milliós díszletekbe csomagolva. Erről a kérdéskörről most nem kívánunk több szót ejteni.

Ami ennél sokkal érdekesebb, az az, ahogyan a kiállítás a "hívő keresztények" és a hungaristák paranoid fantáziáját egyaránt megmozgatta. A magukat vallásosnak érző emberek azon háborodtak fel, hogy az installáció nyilvánvalóan az utolsó vacsorát gúnyolja ki, és erre, meg "a jó ízlésre" hivatkozva akarták betiltatni az alkotást. Az eszükbe se jutott, hogy a 12-es számnak más, - sőt, túlnyomóan inkább más - jelentései is vannak, ráadásul nemcsak a keresztény kultúrában, ahol egyébként az apostolok száma a 12, az utolsó vacsorán résztvevőké pedig - a hagyományos ábrázolásokban - 13. Ugyanennyi erővel a zsidóságot is sérthetné az installáció, mivel számukra is fontos e szám Jákob 12 fia és a 12 zsidó törzs miatt - de hát ez már az ő bajuk, ahogyan az is, hogy nem tetszik nekik Prohászka Ottokár antiszemita püspök rehabilitálása. A hungaristáktól pedig távol áll a 12-es szám misztikus értelmezése, ahogyan bármi másnak az "értelmezése", ők - lévén, hogy nem sok közük van a kereszténységhez és a magyarsághoz - csak meglovagolták a keresztények által kirobbantott botrányt: beillesztették abba a dögunalmas sémába, amibe mindent beleeröltetnek, és ami szerintük mindenre ráillik. Így máris kiderült, hogy nem magukat müvésznek álcázó démonok provokálják, kísértik a keresztény híveket, hanem valami egeszen másrol van szó: a zsidók aljas támadást indítottak a magyar nemzet ellen, amiről feltétlen tudatni kell a REÖK-öt és a szegedi lakosságot. Persze a katolikus-keresztény és a hungarista magyarázatok nemcsak párhuzamosan futnak - Prohászka Ottokár nevével probáltam utalni arra, hogy a két világnézet között azért lehet némi átfedés.

A lényeg, hogy a művésznek betelt a pohár - hiába vonjuk kérdőre, miért engedett a náciknak, végső soron övé a döntés, ahogyan a műalkotás is, aminek a kiállításáról szintén ő maga döntött - és mondhatjuk, a Várfok Galériában szerzett tapasztalatai alapján helyesen. Most fél Szeged ezt az installációt kárhoztatja - reméljük, ezúttal már nem sokáig. Most még egy ideig mindenkit nagyon erdekel, mit állítanak ki "műalkotás" címen a művészeti központban - mintha bármit is mondana a "jó ízlésért" kardoskodóknak a művészi autonómia, a művészi szabadság, vagy akár maga a műalkotás fogalma, vagy esetleg egy-egy konkrét műalkotás. Mintha egész életükben arra vágytak volna, hogy végre elmenjenek egy kiállításra, amit aztán végül nem tudnak megnézni, mert mások tönkretették. Persze ez nyilván nem igaz, viszont kitűnő ürügy arra, hogy tovább háborogjanak valami olyasmin, amihez nyilvánvalóan nem sok közük van. Sajnos. Néhány nap múlva pedig egyikőjük sem fog emlékezni a tizenkét tányérra és a rajtuk felkínált matériára. Sajnos. Viszont megint bebizonyosodott, hogy az ideológiai alapú kultúrharcnak ereje van. Sajnos.

Végre valaki felhívta a figyelmet a Gyöngyösi Márton parlamenti beszéde ellen tiltakozásból kitűzött sárga csillagok ízléstelenségére és politikai performansz-jellegére. Az még hagyján, hogy Schmuck Andor, az ország nagy többsége által komolytalannak és bohócnak tartott totálisan érdektelen politikus, aki mindig egy épp megalakult vagy újjászerveződött mikro- vagy inkább nanopárt vezetőjeként szerepelteti magát a nyilvánosság előtt, bejelenti, hogy a jobbikos parlamenti képviselő szavai ellen tiltakozva sárga csillagot fog viselni, de hogy ezt tegyék olyan politikusok is, akik magukat hiteles, felelősen gondolkodó és kormányozni képes erők képviselőiként határozzák meg, finoman szólva hiteltelenséget és felelőtlenséget sugároz.

Azért, mert a jobboldal, és ezáltal a jobboldali kormányzat, általában nem szokott mindenkit meggyőző módon elhatárolódni az ilyen jellegű megnyilvánulásoktól - nyilvánvaló, hogy a megnyerni vagy megtartani kívánt radikálisabb szavazók miatt -, még nem jogosítja fel a baloldalt arra, hogy hisztériázzon és hülyeségeket mondjon vagy csináljon. Hogy be kellene tiltani a Jobbikot? Hogy? Egy pártot? Betiltani? Mégis hogyan? És még ha sikerülne is elérni, mi értelme lenne? Talán kevesebb antiszemita lenne Magyarországon? És miért kell a Fidesz intézkedései és a zsidózás között párhuzamot vonni? Talán a rossz kormányzás és az antiszemitizmus ugyanabba a problémakörbe tartozik? És tényleg a sárga csillag kitűzése az antiszemitizmus elleni tiltakozás és a zsidókkal szembeni szolidaritás kifejezésének vagy legmegfelelőbb módja? Vagy netán az előbb említett rossz kormányzás elleni tiltakozásé?

Egy ilyen helyzetben a politikusok részéről higgadt és világos tartalmú, nyilatkozatokra és tettekre lenne szükség, lehetőleg félretéve a pártok és táborok szembenállását, nem pedig politikai performanszokra, pártok betiltásának kezdeményezésére, korábbi közleményekből összeollózott nyilatkozatokra és a rossz kormányzás és az antiszemitizmus azonosítására. Olyanfajta fellépésre, amely azt mutatja, értik azt, amiről beszélnek, és nemcsak egy adott pillanatban vagy összefüggésben érdekli őket a probléma, és nemcsak a választók érzelmeinek manipulálása vagy a politikai ellenfelek becsmérlése erejéig. 

Azok, akik ma sárga csillagot viselnek a parlamentben vagy demonstrációkon, talán bele se gondolnak abba, hogy mennyire otromba és ízléstelen mások szenvedéseiből politikai tőkét kovácsolni. Vagy hogy mennyire demagóg a Jobbik betiltásáról beszélni, vagy a kormányzati teljesítményt és az antiszemitizmust egy lapon emlegetni. Tiltakoznak, ám e megynyilvánulások egyértelműen azt mutatják, ők maguk sem tudják, pontosan miért és mi ellen: ezeknek a politikusoknak semmiféle értelmes elgondolásuk nincs a Holokausztról, az antiszemitizmusról vagy akár a szélsőjobboldalról. Helyette csak átgondolatlan és ösztönszerű reakciók vannak. Beidegződések, amelyek még a legtudatosabb és legátgondoltabb cselekvéseket, a leggondosabban megtervezett koncepciókat is áthatják. És sajnos nemcsak itt, hanem másutt is, mindenben és mindenütt. És sajnos nem túl nagy az esély arra, hogy ez 2014-ig (vagy utána) érdemben változzon.

Semjén Zsolt doktorija kapcsán mára teljesen elszabadultak az indulatok. Bayer Zsolt mai Mandineres/Magyar Hírlapos írásában például hiénáknak nevezte a miniszterelnök-helyettes és "akkurátus" dolgozatának támadóit - igaz, mindenközben csak arra nem kereste a választ, amire leginkább kíváncsiak lehetünk, azaz hogy igaz-e, hogy Semjén disszertációjának 40%-a - akár pontosan, akár pontatlanul idézve - nem saját munkája, és hogy a miniszterelnök-helyettes lényegében egy dolgozattal szerezhetett két doktori fokozatot. A hvg.hu pedig ezt a kérdést tette fel, és ha Semjén Zsoltnak ebből bármiféle problémája származik, azt kizárólag magának köszönheti, nem pedig a "keresztényüldöző hordáknak".

Vajon miért nem gondolta Semjén húsz évvel ezelőtt, hogy két doktori címet szerezni lényegében egy dolgozattal nem gáz dolog? És miért hitte, hogy ha ez egyszer kiderül, attól még senkinek sem fog feltűnni, hogy dologzatának 40%-a nem önálló munkája? De igazából mindegy is, melyik derül ki előbb, mert előbb-utóbb úgyis mindkettő kiderül. Ráadásul azzal sem számolt, hogy a dolgozat nyilvánosságra hozásával lényegében pillanatok alatt közröhej tárgyává válik egész tudományos munkássága, hiszen - mint értesültünk - számos fejtegetése, pl. a "divatsátánizmusról", közhelyek, féligazságok anakronisztikus felsorakoztatása - ami mellesleg roppant szórakoztató is lehet.

Az egész történetben pedig talán az a legmulatságosabb és a legszánalmasabb, hogy nem egy szürke, hétköznapi miniszterelnök-helyettesről van szó, hanem egy Gyurcsányéhoz fogható népszerűségű figuráról, aki egy legfeljebb nevében keresztény és demokrata, ám sokkal inkább fundamentalista és autoriter törpepárt vezére, amelynek támogatottsága a frissen bejegyzett 4K!-éhoz mérhető. Ő a magzatvédő fővadász, aki védett madarakat és álsemjén twitterezőket egyaránt szívesen ejtene zsákmányul, a családok patrónusa, a bejegyzett élettársi kapcsolat ádáz ellensége és a melegek ellentétes neműekkel való házasságának pártfogója. A legkeresztényebb keresztény. Maga a kereszténység. Akit most épp üldöznek, pedig nem is olyan régen (ld. bejegyzett élettársi kapcsolat) még a leghangosabb üldözők közé tartozott.

Felesleges folytatni. Ez az egész annyira gáz. Mennie kell.

Mielőtt még az LMP-ről végleg lemondanánk vasárnapi döntése után, érdemes lenne megvizsgálni két idevágó kérdéskört. 1. Vajon a most született döntés végérvényes, visszavonhatatlan, megváltoztathatatlan? És amennyiben nem az, várható-e a közeljövőben újabb döntés? 2. Vajon az Együtt 2014 mozgalom jelenlegi formájában, szervezeti és személyi hátterével alkalmas-e arra, hogy pártok csatlakozhassanak hozzá? És vajon rendelkezik-e mindazokkal az adottságokkal, amelyek ismeretében egy párt, pl. az LMP értelmes és felelős döntést tud hozni a csatlakozás vagy csatlakozási tárgyalások tekintetében?

E két kérdés pedig az LMP most hozott döntése esetében igen szorosan összefügg. Vélhetően olyan határozatról van szó, amely a mozgalom és az LMP-n belüli, illetve a kettejük közötti viták formálódásával változhat. Ami most az LMP és ami most az Együtt 2014, az valószínűleg még nem annyira kompatibilis, amennyire azt egyesek gondolták, így talán kissé elhamarkodott volt a csatlakozási tárgyalások időzítése. Érthető, hogy a mozgalom önmagát a benne résztvevők révén képes úgy definiálni, hogy az számukra elfogadható legyen, így az LMP fontos része annak, hogy a mozgalom az LMP számára elfogadható lehessen. Viszont ha a párt tagságának egy jelentős része ezt ilyen vagy olyan okokból eleve járhatatlan útnak tartja, akkor egyrészt a párton belül még sokat kell vitáznia az ellentétes álláspontot képviselő feleknek, másrészt a mozgalomnak másokkal együtt kell "LMP-kompatibilissá" válnia. Például civilekkel, értelmiségiekkel - ahogyan azt eredetileg tervezték. Mert ugye - Bajnai szerint - mégis csak 25 évre kell megállapodni a legfőbb közös értékekben. És nem az LMP miatt, hanem azért, hogy végre tényleg legyen más a politika.

Vagyis mindenképp egy kétoldalú dologról van szó, egy olyan folyamatról, amelynek jelen pillanatban lehet, hogy nem a "csatlakozási tárgyalás" a legjobb formája. Sokkal inkább kötetlen párbeszédre és mindenféle elköteleződéstől mentes egymáshoz közeledésre lenne szükség. Hol van még az Együtt 2014 attól, hogy parlamenti pártokat integráljon? Előbb a választók, aztán a civilek, aztán a politikusok - mondta Bajnai. Már pedig kétségkívül fontos a sorrend. És hol van még az LMP attól, hogy ne az "igen,de.." és az "egyáltalán nem" legyen a kongresszuson a két alternatíva, hanem mondjuk az "igen,de..." valamely két változata? Egyelőre nagyon távol. És majd ha az Együtt 2014-nek sikerül hozzávetőlegesen pontosan megbecsülhető méretű támogatói bázist, civileket, értelmiségieket maga köré gyűjteni, akik adott esetben a hidat képezhetik az Együtt 2014 és az LMP között, és akik képesek elhitetni a szkeptikus LMP-sekkel is, hogy alkalomadtán akár Bajnaiék alternatívái is lehetnének, továbbá, ha a szkeptikus LMP-sek eljutnának oda, hogy egy esetleges együttműködést volt szocialista kormánytagokkal (is) ne saját személyes kudarcként és önállóságuk, identitásuk feladásaként éljék meg, akkor talán érdemes lenne valamiről tárgyalni, ami több, mint az Orbán-kormány legyőzése a 2014-es választásokon.

Ezeket a kérdéseket mindenképp szem előtt kellene tartanunk ahhoz, hogy világosabban láthassuk, mi is történt az Együtt 2014 és az LMP között az elmúlt 1-2 hétben. A választóknak nem hibáztatni, hanem segíteni kellene a feleket. Az LMP-t azért, mert jelenlegi helyzetük tarthatatlan, az Együtt 2014-et pedig azért, mert a vasárnapi döntéssel egy fontos szövetséges mondott nemet, aki ráadásul az "első meghívott", tehát szimbolikus jelentőséggel is bír a mozgalom számára. Így világos, hogy a most kialakult helyzet nem megváltoztathatatlan, sőt, változni fog, viszont most még talán nem "csatlakozásról", "tárgyalásról", "feltételekről" kellene beszélni.

Az Együtt 2014 szervezeti jellegét eddig csak szimbolikus aktusokban (közös szereplések, alapvetések lefektetése, közös aláírás, stb.) érhettük tetten; a valódi szervezetépítés közel sem ilyen egyszerű. Az LMP viszont - akármennyire is "természetes szövetségese" mondjuk a Millának - mégis csak egy kézzel fogható, meghatározott intézményes formában működő szervezet, egy párt, amely ráadásul a parlamentben önálló képviselőcsoporttal rendelkezik. Egy ilyen szervezeten pedig nem lehet egyik pillanatról a másikra keresztülnyomni egy olyan akaratot, amely ma még - úgy látszik - nincs is többségben. Nem is biztos, hogy érdemes. Valószínűleg a Bajnai által felállított sorrend sem véletlen. Persze nem törvényszerű. De van jelentősége.

Persze legfontosabb a párbeszéd és a jól időzített lépések. Ha az Együtt 2014 nem tud eleget tenni ennek, és adott esetben pártok, szervezetek szakadnak szét miatta, akkor léte teljesen értelmetlenné válik, hiszen célja a szervezetek egyesítése, nem pedig azok szétszakítása lenne. Már pedig ha nem sikerül az LMP egyik felét bevinni a mozgalomba, és ez egy másik esetben más szervezetekkel is megismétlődik, akkor az Együtt 2014 értelmét veszti. Így hát nemcsak a csatlakozóknak, hanem a mozgalomnak is komoly a tét. Remélhetőleg ezt a Bajnai-Juhász-Kónya trió is belátja.

Úgy tűnik, Hoffmann Rózsát nem hagyja nyugodni a nyelvoktatás kérdése. Nem is csoda, hiszen a téma továbbra is rendkívül aktuális, így alig tíz napon belül immár a második fontos javaslattal áll elő az államtitkárság. Míg jó egy héttel ezelőtt azt fontolgattak, hogy két idegen nyelvet tennének kötelezővé a diákok számára, egészen pontosan a németet és az angolt - szigorúan ebben a sorrendben -, addig most a nyelvvizsgák rendszerén kívánnak egy kisebb módositást végrehajtani.

Azt eddig is láthattuk, hogy az államtitkárság olyan fontos szerepet tulajdonít a nyelvtanulásnak, hogy a közoktatásban mindenki számára két nyelvet tenne kötelezővé, ráadasul - ha rajta múlna - akkor ez a kettő csakis a német és az angol lenne. A német elsősege mellet - ezt az ötletet végül visszavonták - azzal érveltek, hogy egy "bonyolultabb nyelv" elsajátítasa megkönnyíti majd a további nyelvek tanulását - gondolom azoknak a diákoknak, akik a német és az angol nyelv megfelelő ismerete után a többi gimnáziumi vagy egyetemi tantárgy, esetleg később munka mellett szeretnének megismerni egy harmadik idegennyelvet is. Nem kérdés - és ezt másokkal együtt mi is megírtuk -, hogy a koncepció eleve átgondolatlan, viszont a mostani, nyelvvizsgarendszert érintő változtatások még az eddigi homályos elképzeléseknek is ellentmondanak, ráadásul megerősítik eddigi vélekedéseinket az államtitkárság kimondatlan szándékairól és céljairól, továbbá szakmai hozzáértéséről. 

A legújabb elképzelés szerint - írja az eduline.hu - lenne egy az alapfokúnal is alacsonyabb szintű állami nyelvvizsga azok számára, akiknek még az alapfokúra sincs esély. Ez az ötlet legfeljebb annak a korábbi szándékuknak felel meg, hogy erősíteni kell a kimeneti oldalt, tehát, hogy mindenki vizsgázzon (le), de semmivel sem járul hozzá a nyelvtanulás hatékonyabbá tételéhez. A vizsga nyilvánvalóan azért kell, hogy ott is tudjanak eredményt felmutatni, ahol nincs: kizárólag a statisztikák javítgatására irányul, amivel nyilvánvalóan nem lesz több használható nyelvtudással rendelkező diák. Kicsit arra hasonlít ez, mint amikor a gazdasági kormányzat a számok és a számítási módszertan manipulálásával (pl. az államadósság kapcsán) kívánja bizonyítani sikereit. És az csak az egyik dolog, hogy statisztikai kérdésként, egy kedvezőtlen adatként tekintenek a hiányzó nyelvtudásra, de emellett még csak leplezni sem próbálják, hogy az épülő rendszerben az egyenlőtlenséget és a minőségitől távol álló nyelvoktatást erősítik. A tervezet ugyanis csak a szakiskolákra vonatkozna, amelyek diákjai számára már csak az általános iskola végére megszerzendő A2 szint fenntartása a cél. De hol marad a mindenki számára kötelező második idegennyelv, és hol van a középiskola végére elerendö B2 szint (ami szakiskola, vagyis rövidebb képzési idő esetén is lehetne azért legalább B1)? Gondolom, a két nyelv csak a gimnáziumban (és esetleg a szakközépiskolában) tanuló diákok számára lesz kötelező, és csak számukra lehet egyáltalán cél az, hogy négy év alatt, heti 30-35 órában, tiz másik párhuzamosan teljesítendő tantárgy mellett eljussanak első idegennyelvből A2-ből B2-be, második nyelvből pedig valamilyen elfogadható (pl. most akkor A2?) szintre. Ennek feltételeiről és konkrét lehetőségeiről ezidáig nem sok mindent hallhattunk, bár most már ott lesz a tankerületi felügyelő, aki majd az állásuk elvesztésével fenyegeti az egyetlen központi hivatalnak alárendelt pedagógusokat, ha azok nem tudják hozni a központilag elvárt eredményt. A szakiskoláknál annyiban más a helyzet, hogy ott a kötelezően hozandó eredményeken túl kevesebb jelentőséget tulajdonítanak a diákok nyelvtanulásának, így csak "szinten tartanának" az addig megszerzett tudást - már ha egyáltalán van ilyen tudás. Az új nyelvvizsgát bevezetni akarók vélhetően abból indulnak ki, hogy egyrészt felesleges, másrészt eleve lehetetlen őket többre megtanítani. E lépéssel nyíltan beismerik, hogy az általuk létrehozott oktatási rendszernek sem szándéka, sem pedig képessége nincs az alacsonyabb iskolát végzők nyelvoktatását érintő kérdések, problémák megoldására.

Egy másik fontos dolog a kérdés kapcsán pedig az, hogy mi értelme van egy újabb állami nyelvvizsgatípusnak, jobb lesz-e az állami nyelvvizsagrendszer ezáltal? Azzal, hogy a meglévő alap-, közép- és felsőfok helyett létrehozunk egy újabb, mondjuk "belépő" szintet, nem változik érdemben a rendszer. (Mellesleg ennyi erővel leszállíthatnák az alapfok szintjét, így elkerülhetnénk a felesleges negyedik szintet). Mi még mindig háromszintes, lexikális tudáson és fordítási kézségen alapuló nyelvvizsgarendszert erőltetünk, amikor Európa hatszintes és kommunikációközpontú, gyakorlati tudást számonkérő vizsgákat akar. Miért kell akkor ragaszkodni az ezeréves vizsgarendszerhez, ami különben is olyan korban alakult ki, amikor még szinte senki sem nyelvvizsgázott? Ma, amikor meg mindenki közepfokút akar, mert kell, hogy akarja, a vizsgázók telcben gondolkodnak (ez most nem reklám). Nyilván nem ez a legnívósabb, de ha ennél lényegesebben olcsóbban színvonalasabb, ám a felesleges nehézségeket mellőző nyelvvizsgákat kínalna az állam, gyors ügyintézést és javítási határidőket ígérve, akkor az akár még versenyképes is lehetne. Szóval legyen nálunk is hat szint és a nemzetközi vizsgákhoz hasonló feladatsor, és mindenki döntse el maga, a családjával, tanárával, stb., közösen, hogy tudásának, helyzetének és az adott céljainak megfelelően A2 vagy mondjuk B1 szintű vizsgára megy el.

Az oktatási államtitkárság elképzelése viszont egyáltalán nem ebbe az irányba mutat. Ha összegezzük az elmúlt másfél év nyelvoktatással kapcsolatos kijelentéseit, akkor azt mondhatjuk, hogy nagyjából minden marad a régiben, és a jelenlegi helyzet legfeljebb egy hajszállal lesz más a kívülálló számára, ráadásul nem oldja meg a fennálló problémákat. Az oktatási rendszer szereplőinek viszont egészen biztosan új terheket jelentenek majd az intézkedések: a kikényszerített nyelvvizsgázást és a felülről érkező nyomást mind a tanárok, mind pedig a diákok és a szülők meg fogják majd szenvedni. Sokan lesznek majd, akik elhullanak "a hosszu harc alatt". Nemcsak a gyengék és a felkészületlenek, hanem az erősek is. Gondoljunk bele: mindenkit ott hátraltat a rendszer, ahol csak tud. A gyengébb iskolákbol érkezők, a szerényebb anyagi helyzetben élők és a tanulni nem akarók továbbra sem fognak valódi nyelvtudást szerezni, akik pedig tehetősebbek, jobb iskolába járnak és eleve jobb nyelvtudással rendelkeznek, továbbra is csak felesleges stresszel, anyagi kiadásokkal es kerülőutakon juthatnak el a nyelvvizsgához. Azoknak a 12-14 éveseknek például, akik közép- vagy felsőfokú nyelvtudással rendelkeznek, nem lehet megoldás a Junior (A2 szintű) nyelvvizsga. Többek között erre is meg kellene találnia a választ az állami nyelvvizsgáztatásnak és természetesen a "felnőtteknek való témákról" már magyarul is csak nehezen gondolkodó és beszélő kamaszokat képző alapfokú oktatásnak. Az alapfokúnál alapfokúbb állami nyelvvizsga bevezetését pedig talán nem kellene erőltetni.

Jeszenszky Géza két hete felfedezett ominózus mondatai még mindig nagy port kavarnak; továbbra is születnek újabb cikkek, írások az oslói magyar nagykövetről és az általa írt egyetemi jegyzet bizonyos mondatairól. Egyértelmű, hogy a társadalom megosztott abban a tekintetben, hogy lehet-e néha nyíltan vagy kevésbé nyíltan egy kicsit cigányozni (esetleg zsidózni, stb.) vagy sem. Mi sem jelzi ezt jobban, hogy míg egyesek a botrány kirobbanása óta folyamatosan a romákat kirekesztő és megbélyegző szavak miatt aggodalmaskodnak - mintha egyébként nem lennének kirekesztve és megbélyegezve - és Jeszenszky távozását követelik, addig mások félreértésről - mit lehet ezeken a mondatokon (nem) félreérteni? -, vérvádról - ezt már inkább félre lehet érteni - és ideológiai vakságról beszélnek. Gondolom, ez nem ugyanaz a vakság, aminek allegórikus figurája Kerényi Imre lehetne. Mint ahogy nyilván a félreértés sem ugyanaz, mint ha egyes jobboldali újságok cikkszerzői és szerkesztői félreértik, esetleg nem értik a vérvád fogalmát. 

Az ilyenfajta homályos beszéd rendkívül veszélyes. Akár a Heti Válaszban, akár egy egyetemi jegyzetben, akár a Professzorok Batthyányi Körének közleményében. Az utóbbi kettő esetében ráadásul a szerzők professzorok, egyetemi oktatók, akik a jövő generációi számára tartanak előadásokat, írnak tankönyveket, könyveket, tehát úgy gondolhatnánk, kellő tudással és bölcsességgel, felfogóképességgel és megfontoltsággal rendelkeznek ahhoz, hogy egy általuk fontosnak tartott kérdésben oly módon nyilatkozzanak, hogy azzal ne ébresszék a közönségben e tulajdonságok hiányának a gyanúját. Már pedig Jeszenszki jegyzete vagy a PBK nyilatkozata nemcsak gyanút ébreszt e tekintetben, hanem egyértelműen bizonyítja a felsorolt erények hiányát. 

Vegyük először a jegyzetet: tegyük fel, Jeszenszki tényleg nem akart cigányozni, legfeljebb egy kicsit. De hát hogy nem vette észre akkor, hogy benne maradt a szövegben egy olyan mondat, ami nagyon súlyos tényeket állít, ráadásul bizonyítás nélkül. Talán nem is ő írta? Ebbe most ne menjünk bele, ez Schmitt Pál szakterülete. De hát akkor miért nem szúrt be legalább egy lábjegyzetet egy akármilyen szakirodalommal, ami legalább eltereli a figyelmet a bizonyítatlanságról vagy bizonyíthatatlanságról? (Mert azért itt már eleve felmerül annak a kérdése is, hogy egyáltalán mennyire lehet egy ilyen állítás értelmes és tudományos.) Van egy pár lehetséges válasz: vagy egyáltalán nem is akarta alátámasztani, mert eleve nem tulajdonított akkora jelentőséget ennek a munkának, amit legfeljebb csak diákok olvasnak, akik a vizsga után két nappal úgyis elfelejtik az egészet. Ennyire érdektelen lett volna számára, hogy mit tanul a jegyzetből a jövő generációja?  Vagy ha nem vonjuk kétségbe a lelkiismeretes munkát, akkor szinte száz százalék, hogy vagy tudatosan vagy pedig freudi elszólásként, tudattalan előfeltevéseinek, előítéleteinek, vágyainak engedelmeskedve nem lábjegyzetezte ezt az "általános igazságot".

A PBK nyilatkoza pedig azért súlyos, mert lényegében megerősíti a jegyzet állításait. Egyrészt alátámasztja annak "általános érvényét", melynek során fontos szerepet tölt be a közhely egy másik, részben ide kapcsolódó természettudományos, genetikai általánossággal történő felvezetése, másrészt nem kívánja eloszlatni az állítás tudományos bizonyításával és bizonyíthatóságával kapcsolatos aggályokat. Egyszerűen megjegyzi, hogy ezek dokumentált tények. Vagyis vannak ilyen esetek. De az állítás tudományos megalapozottságát, a dokumentált tények mérvadó elemzéseit nem említi. Mindenesetre jól hangzik, hogy ezek a "tények" vagy a szerintük részben ezekkel összefüggő "hátrányos helyzet" sokba kerül az adófizetőknek. Többe, mint a Békement vagy Kerényi Imre. 

Professzorok ilyenfajta megnyulvánulásait olvasva igazán nem lehet okunk jókedvre. Tényleg ilyen szinten hülyének nézik a hallgatókat vagy a közönséget, hogy ilyen ostobaságokat képesek leírni? Vagy netán annyira szűk látókörűek lennének, hogy nem képesek számolni kijelentéseik következményeivel? Esetleg szándékosan áldozzák fel a tudományos és politikailag korrekt megszólalást saját népszerűségük vagy pillanatnyi céljaik érdekében? És végül: miért kell tudósoknak ilyen nyíltan lándzsát törni bizonyos ideológiák vagy ideológiákat nyíltan magukénak valló emberek mellett, lemondva a tudományosság legcsekélyebb igényéről is? 

Tegnap az Index szerint Angela Merkel felvetette az eurozóna országait tömörítő föderáció létrehozását. Jóllehet nem ő volt az egyetlen, aki az utóbbi időben egy nagy szövetségi államba és szuperállamba integrálva szeretné látni az EU tagországokat, mégis úgy tűnik, hogy, modjuk Barrosohoz képest, Merkelnél kissé máshol van a hangsúly, ami nyilvánvalóan a megvalósításra is rányomja a bélyegét. Ugyan korábban a Bizottság elnöke is a válságra hivatkozva vázolta a föderáció szükségességét, ám nem sürgette annak létrehozását - ha csak határozott kiállása nem tekinthető ilyesminek - és nem élt annak lehetőségével, hogy előre kijelölje annak tagállamait, míg Merkel a tegnapi értesülések alapján Barrosoval ellentétben sokkal szűkebbra szabta a megvalósítás kereteit. Egyrészt kimondta, hogy három év múlva, ami körülbelül azt jelenti, hogy "most rögtön", másrészt pedig hogy csak az Euróval fizető államoknak állna fenn ez a (kötelező?) lehetőség. A helyzet vázolása talán már sugallja, milyen problémák is körvonalazódnak itt voltaképpen - ezekhez szeretnénk most hozzáfűzni néhány megjegyzést.

Először is, tegyük fel a kérdést: mi az az Európai Unió? A válasz a lehető legrövidebben és legyegyszerűbben: az európai kontinens országainak érdek- és értékközössége. E közösség pedig több síkon értelmeződik, illetve több síkon észlelhető jelenléte: elsősorban a gazdaságén és a politikáén, de természetesen a különböző országok társadalmaiban és társadalmi rétegeiben az egyes államok határán messze átnyúlóan is jelen van a közös érdekek és értékek kölcsönös tisztelete és elismerése, amely alapvetően meghatározza a kölönböző hátterű emberek és embercsoportok együttélését. És nyilván ez lenne az a maga sokféleségében, amelyre támaszkodva létre lehetne hozni egy szorosabb kontinentális együttműködést, mert nyilvánvaló, hogy az egymást kölcsönösen elismeni és megérteni akaró társadalmi csoportok hozzák létre a hosszútávú békés együttélés humánus és fenntartható formáit, amelyek egyúttal a politikával ellentétben nem kívánják egyre szűkebbre szabni az értelmezési kereteket a pillanatnyi gazdasági célkitűzések reményében. Vagyis: a szuperállam létrehozása - a jelenlegi koncepció értelmében sokkal inkább nevezhetnénk annak, mint "szövetségi államnak" - csak rövidtávú célok érdekében történik, úgy, hogy a lehető legkevesebb ember akaratát és érdekét veszi figyelembe. Ez világosan látszik Merkel nyilatkozatából: a föderáció a gazdasági, vagy adósság- vagy euró- vagy sorolhatnánk még milyen válságok megoldását célozza, azaz nem látszik, hogy számolna azzal, hogy a válság vélhetően néhány éven belüli leküzdése után is lesz majd Európa, ráadásul azok, akik nem képesek szolgálni, vagy netán hátráltatnák ezt a célt, kimaradnak belőle. Első körben a közös valutát hivatalos fizetőeszközként nem használó országok, másodsorban pedig mindenki, aki másként vélekedik az európai közösségről, aki másféle értékeket vall magáénak. És így nyilvánvalóan nemcsak a kimaradó államok érzik majd magukat becsapottnak - legyen szó Dániáról vagy Lengyelországról - hanem azok az emberek is, akiket figyelmen kívül hagynak az európai gazdaság és társadalom újratervezésekor - legyen szó euroszkeptikusokról, zöldekről, muszlimokról, zsidókról, cigányokról, és még sorolhatnánk. Csalódottságuknak oka pedig minden bizonnyal onnan ered majd, hogy egy közös állam létrehozásakor olyan közös értékekben és célokban kellene megállapodni, amelyek mindenki számára elfogadhatóak, és amelyek nem kizárólag a gazdaság területére korlátozódnak. Egy ilyen államhoz való csatlakozás vagy annak elutasítása nem lehet gazdasági szükségszerűség vagy kényszer, esetleg gazdasági fejlődés eredménye, hanem kizárólag értékalapú szándéknyilvánítás, amely mindkét fél számára kötelező érvényű és amely minden további - ld. gazdasági - együttműködés alapja.

Másodszor - folytatva az előbbi gondolatmenetet -, honnan ered a föderációs állam legitim hatalma és hogyan tudja majd egyáltalán fenntartani azt? (Megjegyzem, azért fontos, hogy egy hagyományos értelemben vett államról beszéljünk, amely állampolgárait, "alattvalóit" valamiféle jogra, törvényre hivatkozva engedelmességre kényszeríti, mert nagy valószínűséggel Merkel is ebben gondolkodik, amikor "szuverenitásról" vagy "felhatalmazásról", illetve ezek korlátozásáról beszél, nem pedig egy még erősebb nemzetközi szervezetről.) Van egy szövetségi államunk, amelyben az egyes tagállamoknak és a szövetségi államnak jól elkülönített hatáskörei vannak. A szövetségi állam egy "gazdasági-pénzügyi rendőrségből" áll, amely a "többség akaratát" juttatja érvényre az egyes tagállamokban, amelyek pedig végső soron még mindig a tulajdonképpeni (nemzet)államot jelentik majd az állampolgároknak, mivel hogy az új szövetségi állam nem kíván ezek helyébe lépni. Így összességében úgy tűnhet majd Európa lakóinak, akik sokszor most sem érzik, hogy valóban az ő érdeküket képviselnék az Unióban, hogy egy "árnyékállam" vagy "rendőrállam" irányítja országukat és szól bele életükbe megfoghatatlan, rejtélyes módszerekkel és eszközökkel. Az emberek így joggal félhetnek majd tőle és lehetnek bizalmatlanok vele szemben. Persze ez az állam is, amely már eleve elismeri, hogy csak egy gazdaságpolitikai erőszakszervezet révén hozható létre, működtethető és tartható fenn, nyújthat fizikai (értsd inkább: szociális) és ideológiai biztonságot, és nyújtani is fog sok embernek. Merkel feltehetőleg úgy véli, előbb-utóbb azoknak is, akiknek most azonnal még nem fog.

Harmadszor pedig, bár elismerhetjük a szükségességét egy európai szövetségi államnak, itt és most nem közös érdekeken, értékeken, jól definiálható célokon és a jövőben is fenntartható gazdaságon és társadalmon alapuló  közösségnek a víziója lebeg a döntéshozók szeme előtt, hanem bizonyos nyilvánvalóan rövid- és középtávú gazdasági és politikai célok elérése a bukás elkerülése érdekében. Világos, hogy döntéseikkel sokakat megmentenek a munkanélküliségtől, a leszakadástól, stb., de a valódi társadalmi problémákra - a kontinens elöregedése, növekvő energiahasználat, muszlimok és keresztények, bevándorlók és nem bevándorlók, többség és kisebbség, gazdagok és szegények, stb. közötti feszültség - nem kívánnak választ adni. Bassam Tibi, szíriai származású német csúcsértelmiségi, az Identitás nélküli Európa című könyv szerzője, aki, lévén, hogy Damaszkusz egyik legrégebbi és legtekintélyesebb szunnita családjából származik, főként az európai muszlimok és természetesen a velük együtt élő nem-muszlimok sorskérdéseinek kiemelkedő jelentőséget tulajdonít, úgy véli, hogy Európának, az európai embereknek, az európai társadalmaknak tenniük kellene azért, hogy megfogalmazzák azokat a mindenki számára elfogadható alapértékeket, amelyek a hosszú távú békés és "európai" együttélést biztosítják a kontinensen. Ezek hiányában pedig - véli - Európa csupán egy soknemzetiségű, sok kultúrájú, "multikulturális lakótelep", de közel sem értékközösség. Talán valahol ezt is szem előtt kellene tartani, bár jól tudjuk, az 1957-ben elkezdődött projektben azért vannak nagyobb fajsúlyú kérdések is. Viszont mindig is voltak bíztató jelek, így talán még most sincs késő a változásra.

Mindenkinek ajánljuk a mai hírt, miszerint Hoffman Rózsa újabb ötlettel állt elő a nyelvoktatás megreformálása terén. Az origo.hu honlapján arról olvashatunk, hogy a diákok ezentúl előbb németül, majd pedig angolul tanulhatnának. Ami lényeges, az az, hogy a tanulható idegen nyelvek listáján mindössze ez a kettő szerepelne, ráadásul szigorúan ebben a sorrendben.

Kérdezhetnénk a Tisztelt Államtitkárságot, miből gondolják, hogy a "nehezebb" német nyelv tanulásával a diákok a későbbiekben könnyebben sajátíthatnak majd el más nyelveket, mint például a második idegennyelvként kötelezően elsajátítandó "könnyebb" angol nyelvet? Vagyis egyrészt mondják már meg végre - mert ugye a történet nem ma kezdődött -, hogy a nyelvtanulással kapcsolatos koncepciójuk miféle szakirodalomra támaszkodik, beleértve az általuk "helyesnek" vélt módszerek és eszközök mellett és ellen szóló tudományos kutatásokat, másrészt miért gondolják, hogy a mai magyar nyelvoktatás elsődleges céljai között kell, hogy szerepeljen a "további nyelvek elsajátítása". Mert még ha sikerülne is belátni, hogy jobb előbb a nehezebbet, aztán a könnyebbet, nem pedig fordítva, akkor sem hihetnénk, hogy idő vagy a társadalom döntő többsége számára égető szükség lenne egy harmadik, "nehezebb" nyelv megtanulására a kötelezően elsajátítandó német, majd angol után.

Nem kívánjuk szakmailag megalapozott érvekkel bizonyítani, melyik a didaktikai szempontból "helyes sorrend". Ez az Államtitkárság feladata lenne. Sokkal több figyelmet érdemel az, hogy, bár "megújulunk", mint az élet annyi más területén, mégis marad a "negyedik osztály", a "felmérő", meg a "nyelvvizsga". Hiába mondják sokan, hogy nem lehet elég korán kezdeni, vagy hogy növeljük az óraszámot, vessünk be újabb, hatékonyabb módszereket, priorizáljuk a nyelvoktatást a többi műveltségterülettel szemben, meg hogy ne a "kimeneti" oldal erősítésébe (vizsgák, stb.) fektessünk hatalmas plusz energiákat, az Államtitkárság nem hallja meg ezeket a szavakat. Pedig ha előbb a szemlélet változna, akkor talán a nem is jelentene akkora problémát a most felállított kötelezően választható sorrend. Elvégre Ausztriában és Németországban tárt karokkal várják a németül (valamennyire) tudó olcsó magyar munkaerőt, ami legalább némi kárpótlást jelent a hazánkból kivonuló német munkaadók miatt.

Fontos lenne meghallani mások szavát. Igen, Tisztelt Államtitkárság, fontos lenne. Érteni kellene azt, amit mások mondanak, előbb érteni kellene mások nyelvét, aztán kellene tanítani. Az iskolában nem elég, hogy az idegennyelv szól belőlünk: az oktatónak az idegen, a másik nyelvét kell megtanítani a diákok számára. Nem ragozási táblázatokat, hanem nyelvet, nem örökérvényűnek vélt tudást tartalmazó tankönyvek anyagát, hanem az új és ismeretlen világok megismerésének szeretetét.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkold a Reflex Blogot a Facebookon!