Tegnap az Index szerint Angela Merkel felvetette az eurozóna országait tömörítő föderáció létrehozását. Jóllehet nem ő volt az egyetlen, aki az utóbbi időben egy nagy szövetségi államba és szuperállamba integrálva szeretné látni az EU tagországokat, mégis úgy tűnik, hogy, modjuk Barrosohoz képest, Merkelnél kissé máshol van a hangsúly, ami nyilvánvalóan a megvalósításra is rányomja a bélyegét. Ugyan korábban a Bizottság elnöke is a válságra hivatkozva vázolta a föderáció szükségességét, ám nem sürgette annak létrehozását - ha csak határozott kiállása nem tekinthető ilyesminek - és nem élt annak lehetőségével, hogy előre kijelölje annak tagállamait, míg Merkel a tegnapi értesülések alapján Barrosoval ellentétben sokkal szűkebbra szabta a megvalósítás kereteit. Egyrészt kimondta, hogy három év múlva, ami körülbelül azt jelenti, hogy "most rögtön", másrészt pedig hogy csak az Euróval fizető államoknak állna fenn ez a (kötelező?) lehetőség. A helyzet vázolása talán már sugallja, milyen problémák is körvonalazódnak itt voltaképpen - ezekhez szeretnénk most hozzáfűzni néhány megjegyzést.
Először is, tegyük fel a kérdést: mi az az Európai Unió? A válasz a lehető legrövidebben és legyegyszerűbben: az európai kontinens országainak érdek- és értékközössége. E közösség pedig több síkon értelmeződik, illetve több síkon észlelhető jelenléte: elsősorban a gazdaságén és a politikáén, de természetesen a különböző országok társadalmaiban és társadalmi rétegeiben az egyes államok határán messze átnyúlóan is jelen van a közös érdekek és értékek kölcsönös tisztelete és elismerése, amely alapvetően meghatározza a kölönböző hátterű emberek és embercsoportok együttélését. És nyilván ez lenne az a maga sokféleségében, amelyre támaszkodva létre lehetne hozni egy szorosabb kontinentális együttműködést, mert nyilvánvaló, hogy az egymást kölcsönösen elismeni és megérteni akaró társadalmi csoportok hozzák létre a hosszútávú békés együttélés humánus és fenntartható formáit, amelyek egyúttal a politikával ellentétben nem kívánják egyre szűkebbre szabni az értelmezési kereteket a pillanatnyi gazdasági célkitűzések reményében. Vagyis: a szuperállam létrehozása - a jelenlegi koncepció értelmében sokkal inkább nevezhetnénk annak, mint "szövetségi államnak" - csak rövidtávú célok érdekében történik, úgy, hogy a lehető legkevesebb ember akaratát és érdekét veszi figyelembe. Ez világosan látszik Merkel nyilatkozatából: a föderáció a gazdasági, vagy adósság- vagy euró- vagy sorolhatnánk még milyen válságok megoldását célozza, azaz nem látszik, hogy számolna azzal, hogy a válság vélhetően néhány éven belüli leküzdése után is lesz majd Európa, ráadásul azok, akik nem képesek szolgálni, vagy netán hátráltatnák ezt a célt, kimaradnak belőle. Első körben a közös valutát hivatalos fizetőeszközként nem használó országok, másodsorban pedig mindenki, aki másként vélekedik az európai közösségről, aki másféle értékeket vall magáénak. És így nyilvánvalóan nemcsak a kimaradó államok érzik majd magukat becsapottnak - legyen szó Dániáról vagy Lengyelországról - hanem azok az emberek is, akiket figyelmen kívül hagynak az európai gazdaság és társadalom újratervezésekor - legyen szó euroszkeptikusokról, zöldekről, muszlimokról, zsidókról, cigányokról, és még sorolhatnánk. Csalódottságuknak oka pedig minden bizonnyal onnan ered majd, hogy egy közös állam létrehozásakor olyan közös értékekben és célokban kellene megállapodni, amelyek mindenki számára elfogadhatóak, és amelyek nem kizárólag a gazdaság területére korlátozódnak. Egy ilyen államhoz való csatlakozás vagy annak elutasítása nem lehet gazdasági szükségszerűség vagy kényszer, esetleg gazdasági fejlődés eredménye, hanem kizárólag értékalapú szándéknyilvánítás, amely mindkét fél számára kötelező érvényű és amely minden további - ld. gazdasági - együttműködés alapja.
Másodszor - folytatva az előbbi gondolatmenetet -, honnan ered a föderációs állam legitim hatalma és hogyan tudja majd egyáltalán fenntartani azt? (Megjegyzem, azért fontos, hogy egy hagyományos értelemben vett államról beszéljünk, amely állampolgárait, "alattvalóit" valamiféle jogra, törvényre hivatkozva engedelmességre kényszeríti, mert nagy valószínűséggel Merkel is ebben gondolkodik, amikor "szuverenitásról" vagy "felhatalmazásról", illetve ezek korlátozásáról beszél, nem pedig egy még erősebb nemzetközi szervezetről.) Van egy szövetségi államunk, amelyben az egyes tagállamoknak és a szövetségi államnak jól elkülönített hatáskörei vannak. A szövetségi állam egy "gazdasági-pénzügyi rendőrségből" áll, amely a "többség akaratát" juttatja érvényre az egyes tagállamokban, amelyek pedig végső soron még mindig a tulajdonképpeni (nemzet)államot jelentik majd az állampolgároknak, mivel hogy az új szövetségi állam nem kíván ezek helyébe lépni. Így összességében úgy tűnhet majd Európa lakóinak, akik sokszor most sem érzik, hogy valóban az ő érdeküket képviselnék az Unióban, hogy egy "árnyékállam" vagy "rendőrállam" irányítja országukat és szól bele életükbe megfoghatatlan, rejtélyes módszerekkel és eszközökkel. Az emberek így joggal félhetnek majd tőle és lehetnek bizalmatlanok vele szemben. Persze ez az állam is, amely már eleve elismeri, hogy csak egy gazdaságpolitikai erőszakszervezet révén hozható létre, működtethető és tartható fenn, nyújthat fizikai (értsd inkább: szociális) és ideológiai biztonságot, és nyújtani is fog sok embernek. Merkel feltehetőleg úgy véli, előbb-utóbb azoknak is, akiknek most azonnal még nem fog.
Harmadszor pedig, bár elismerhetjük a szükségességét egy európai szövetségi államnak, itt és most nem közös érdekeken, értékeken, jól definiálható célokon és a jövőben is fenntartható gazdaságon és társadalmon alapuló közösségnek a víziója lebeg a döntéshozók szeme előtt, hanem bizonyos nyilvánvalóan rövid- és középtávú gazdasági és politikai célok elérése a bukás elkerülése érdekében. Világos, hogy döntéseikkel sokakat megmentenek a munkanélküliségtől, a leszakadástól, stb., de a valódi társadalmi problémákra - a kontinens elöregedése, növekvő energiahasználat, muszlimok és keresztények, bevándorlók és nem bevándorlók, többség és kisebbség, gazdagok és szegények, stb. közötti feszültség - nem kívánnak választ adni. Bassam Tibi, szíriai származású német csúcsértelmiségi, az Identitás nélküli Európa című könyv szerzője, aki, lévén, hogy Damaszkusz egyik legrégebbi és legtekintélyesebb szunnita családjából származik, főként az európai muszlimok és természetesen a velük együtt élő nem-muszlimok sorskérdéseinek kiemelkedő jelentőséget tulajdonít, úgy véli, hogy Európának, az európai embereknek, az európai társadalmaknak tenniük kellene azért, hogy megfogalmazzák azokat a mindenki számára elfogadható alapértékeket, amelyek a hosszú távú békés és "európai" együttélést biztosítják a kontinensen. Ezek hiányában pedig - véli - Európa csupán egy soknemzetiségű, sok kultúrájú, "multikulturális lakótelep", de közel sem értékközösség. Talán valahol ezt is szem előtt kellene tartani, bár jól tudjuk, az 1957-ben elkezdődött projektben azért vannak nagyobb fajsúlyú kérdések is. Viszont mindig is voltak bíztató jelek, így talán még most sincs késő a változásra.
