A napokban lezajlott egy fontos találkozó Bajnai Gordon és néhány határon túli magyar szervezet képviselője és támogatója között. Az eseményen nagyjából olyan kijelentések hangzottak el, amelyekre számíthattunk, és amelyek önmagukban ideális irányát vázolják a határon innen és túl élő magyarság kétoldalú politikai kapcsolatrendszerének. Ám az utóbbi hetek eseményei számos olyan kérdést vetnek fel az úgynevezett "nemzetpolitika" terén, amelyek megválaszolása vagy legalább részleges megfontolása nélkül gyakorlatilag nem sok értelme van - és lesz az elkövetkező évtizedekben - arról beszélni, hogy kinek lesz választójoga Magyarországon és hogyan.
E kérdések a magyarság mint a Kárpát-medence különböző régióiban élő, az ezeréves magyar államot, történelmet és kultúrát sajátjának érző népcsoport szempontjából két alapvető, a politikában szinte teljesen mellőzött, a köztudatban pedig majdhogynem egészében hiányzó problémakörbe csoportosíthatóak: 1. A régiónkban élő népek képesek-e, és kell-e nekik az együttélésnek valamiféle pozitív, egymás kölcsönös megbecsülésén, tiszteletén és elfogadásán alapuló formáját együtt, kölcsönösen megvalósítani? 2. Az erre vagy ennek ellenkezőjére tudatosan vagy épp tudatlanul, közvetlenül vagy közvetett módon törekvő politika mennyiben képes és mennyiben akarja figyelembe venni a "való életet"?
Az utóbbi hetekben Székelyföld nemcsak az etnikai feszültségek, hanem a magyar-magyar és a magyar-román és általában a különböző népek együttélésének lehetőségéről való gondolkodás középpontjává vált számos médiumban. Ennek közvetlen oka nyilvánvalóan a magyar politikában nagy vihart kavart székelyzászló-ügy, a Sabina Elena által viselt fejpánt Európát bejáró története vagy épp a román döntéshozók és az őket támogató értelmiség kérlelhetetlensége a székelyföldi autonómia ügyében.
Míg a magyar kormány tiltakozással, szolidaritásvállalással vagy épp lazább "keménykedéssel" reagál, illetve úgy tűnik: tud reagálni ezekre az ügyekre, addig a román kabinet is csak azt teszi, amire képes: kivár, hogy végül majd meghozhassa kétharmaddal élve a Románia területi újjászervezéséről szóló döntést, ami hosszú időre megpecsételheti az erdélyi és a székelyföldi magyarság sorsát. Ám ugyanígy a magyar kormány "nemzetpolitikája" is döntő lehet a romániai magyarságra nézve: az a primitív, a történelem és a kultúra rombolásán, sárba tiprásán alapuló "etnicizmus", amely Orbánék és Pontáék nemzetfelfogását egyaránt jellemzi, évtizedekre eldöntheti a magyar kisebbség, és ezzel nem mellesleg az "anyaországi többség" sorsát, valamint a románokkal való együttélés minőségét.
Mert itt alapvetően mégis csak arról van szó, hogy vagyunk mi, magyarok, meg ők, a románok, és lévén, hogy szomszédos nép vagyunk, meg kell próbálnunk európai módon együtt élnünk egymással. Ez az egyetlen lehetőségünk, ha magunkat valamiféle európai kultúrában gyökerező nemzetnek tartjuk - ahogyan egyébként a románoknak is. A vegyes etnikumú területeken pedig - különösen ott, ahol a magyarok és a románok száma egyaránt jelentős - épp olyasmi kezd most történni, ami ezzel ellentétes irányba vezet, és ami a "be nem teljesült múlt" feléledéséhez vezethet.
Markó Béla nemrég egy interjúban a 23 évvel ezelőtti romániai eseményeket felidézve beszélt arról, hogy Marosvásárhelyen 1990 tavaszán tömegek estek egymásnak a magyarok és a románok közötti feszültség eredményeképp. Akkor a románok ütöttek először. Emberek haltak meg és lettek örökre nyomorékok csak azért, mert románok vagy magyarok voltak. Most Elena homlokpántja kapcsán - az elmúlt évtizedekben a székelyföldi etnikai viszonyok felborulása keltette feszültség és a közvetlen előzmények ismeretében - úgy tűnik, hamarosan újra megismétlődhet mindez a Székelyföldön. És lehet, hogy ezúttal a magyarok fognak ütni először. Azok, akiket 1990 után újból legalapvetőbb kisebbségi jogaik elvesztésével, csorbításával fenyegetnek, és azok, akiket hazug ideológiákkal és egy sosem létező "székely nemzeten" alapuló autonómia megvalósításának szükségszerűségével hülyítenek Budapestről, hogy végképp elfelejtsék, hogy a saját életükről, sorsukról szóló döntéseket nekik, saját maguknak kell meghozniuk. A politikusoknak pedig legfeljebb közvetítő szerepük lehet ezekben a kérdésekben.
A most kialakult probléma pedig mindenki számára fontos: minden magyarnak és románnak egyaránt, függetlenül attól, hogy országában a többségi vagy a kisebbségi nemzet tagja, és hogy vegyes lakosságú területen él-e vagy sem. Ha kulturált, európai nemzetben élni azt jelenti, hogy egy közösség tagjaként felelősségünk van azért, hogy ne azért szülessenek emberek, hogy azok mások szemét kiverjék vagy mások az ő szemüket verjék ki a nemzetiségük miatt, akkor a jelenlegi helyzetet nem nézhetjük tétlenül: olyan politikusokra, politikai pártokra van szükségünk, olyan elitet kell választanunk magunknak, akik képesek ennek a felelősségnek a tudatában kormányozni és ezzel összehangban cselekedni még a legnehezebb időkben is.
Hosszú távon egészen biztosan megérné.