Most, hogy a diáktüntetések és a "felsőoktatási reform" eredményei egyaránt kezdenek beérni - lásd az ELTE BTK HÖK körüli problémákat vagy az ugyanezen a karon jelenleg is zajló elbocsátási hullámot - ismét elkezdek napvilágot látni olyan írások, amelyek immár nemcsak a hallgatói érdekképviseletet, a felsőoktatást vagy az abban részt vevő fiatalságot minősítik általában, hanem a bölcsészetet, a bölcsészkarokat és szakokat, sőt, még az ott oktatott tananyagot is.
Nehéz szó nélkül elmenni egy olyan cikk mellett, mint Bakó Bea írása, mivel az bizonyos tendenciaszerű jelenségekből, illetve azok sajátos, nehezen belátható, sokszor önmagának ellentmondó értelmezéséből von le következtetéseket, hogy magyarázatot adjon a szélsőjobboldali eszmék népszerűségére az egyetemisták, különösen a bölcsészhallgatók körében. A szerző röviden és tömören azt állítja, hogy, bár az ilyen eszmékre sokan már a középiskolákban fogékonnyá válnak, az egyetemi oktatás tematikája és a tananyag, az olvasmányok és a tanári magyarázat által közvetített ideológiákkal, értékekkel, politikai-kulturális tartalmakkal való azonosulás képtelensége nagyban hozzájárul a szélsőséges eszmék preferenciájához, lévén, hogy nincs más "értelmes" alternatívájuk.
Ennek egyik oka az "ideológiai egyoldalúság" - legalábbis bizonyos karokon, tanszékeken kurzusokon, ahogyan azt a szerző állítja. Vagyis az egyetemi kurzusok oktatói "úgy csináltak, mintha a kultúra, a filozófia, az esztétika csak és eredendően baloldali, liberális és értékrelativista lehetne. Nem kínáltak más alternatívát a frankfurti iskolán, a feministákon és a ’68-as lázadókon kívül. Azzal, hogy a jobbközép, konzervatív elméleteket levegőnek tekintve egyszerűen mellőzték az elméleti tananyagból, arra kényszerítették az Adornónál meg Foucault-nál többre avagy másra vágyó hallgatókat, hogy maguk keressenek külön utakat. Így, vonalvezető és szélesebb spektrum kínálása nélkül sokan könnyen bedőlhettek a populista szélsőjobb szólamoknak." A cikk írója természetesen megjegyzi, hogy a tananyag "ideológiai egyoldalúsága" egy általa ismert egyetemi intézetre jellemző, de természetesen sejthetjük - különösen azért, mert a cikk az ELTE oktatójának egy korábbi írásának "mit rontottunk el?" típusú kérdésére próbál lehetséges választ adni -, hogy általános elterjedt, esetleg tendenciaszerű jelenségről van szó.
És bár a szerzőnek igaza lehet abban, hogy "az ideológiai egyoldalúság sulykolása is politika" - bármit is jelentsen ez a mondat - , nem biztos, hogy helyes arra következtetni, hogy "nem értékrelativista, "nem 68-as" vagy "nem feminista" elméletek és szerzők tanítása bármit is változtatna a a hallgatók politikai meggyőződésén és a szélsőjobbhoz való viszonyán.
Amennyiben az idézett félmondatot úgy értjük, hogy egy szerző szövegének vannak politikai olvasatai, esetleg személye valamilyen politikai mozgalomhoz köthető, és hogy ezeket a jelentéseket nem lehet - és nem is érdemes - teljesen kikapcsolni egy közvetlenül nem politikai aspektusokat vizsgáló egyetemi szemináriumon, még akkor sem lehet igaz az, hogy az egyetemi tananyag közvetlenül befolyásolná a diákok politikai meggyőződését. Semmiféle kézzelfogható bizonyíték nincs erre (ahogyan arra sincs egyébként, hogy az egyetemi karokon és szakokon a tananyag "ideológiailag egyoldalú" lenne).
Induljunk ki abból, hogy a bölcsészkarok kurzusain az olvasmányok nem a hallgatók "ideológiaéhségének" kielégítése érdekében, hanem sokkal inkább egy adott tudományos ismeretanyag vagy módszerek elsajátításának céljából szerepelnek egy adott kurzus tematikájában. Azt, hogy az egyetemen, még a bölcsészkarokon is tudományos képzés folyik, nem pedig agymosás, senki sem tudta hitelt érdemlően kétségbe vonni. Egy egyetemi kurzus olvasmánylistája sokkal inkább tükrözi az adott tanszék, szak vagy oktató által végigjárt utat, az egyéni vagy csoportos, itthon vagy külföldön folytatott kutatómunkát, mint világnézetet vagy meggyőződést. Ezért más az oktatás az ELTÉ-n, mint a Pázmányon - de akár mondhattam volna SZTE-t és PTE-t is - , nem pedig azért, mert az egyik egyetemen az oktatók inkább "jobboldaliak és katolikusok", míg máshol "baloldaliak és ateisták". Még akkor is, ha a világnézetnek, a politikai vagy a vallási meggyőződésnek szerepe lehet egy-egy kutató vagy kutatócsoport életében és pályafutásában. De mindennek ellenére ott a közös mérce, a "tudományosságé", ami minden egyetem számára érvényes. A probléma pedig általában ott kezdődik, amikor a tudományosság igénye valamilyen módon csorbát szenved: egyes tudományos nézetek dogmává merevedése, megkövesedett ideológiákká válása sokkal nagyobb problémát tud okozni egy egyetemen, mint az, hogy melyik oktató melyik pártra szavaz, vagy hogy jár-e adott esetben templomba, és ha igen, akkor melyikbe. Persze ez most nem tartozik annyira a tárgyhoz.
Az pedig, hogy az egyes kurzusokon az olvasmányok mennyiben hatnak a hallgatók világnézetére, közel sem mutatható ki a pártpreferenciák vagy a politikai ideológiaválasztás szintjén. A diákok az egyetemen új gondolkodás- és látásmódokkal gazdagodhatnak, továbbá természetesen új ideológiákkal ismerkedhetnek meg, de ezek az új tapasztalatok nem döntik romba addigi világnézetüket. Az, hogy valaki "jobboldali" vagy épp "baloldali", vélhetően sokkal mélyebben gyökerezik az egyénben, minthogy azt egy Marx- vagy egy Adorno-kurzus hatására feladja, vagy esetleg tejesen elbizonytalanodjon meggyőződésében. Egy húszéves szocializációs folyamatot, tele személyes, belső indíttatású vagy tanult motívumokkal, családi vagy környezeti mintákkal, legfeljebb csak csiszolni, finomítani fognak az egyetemi évek, amelyek egyéb iránt nem csak és kizárólag egyetemi oktatásból állak. Ha pedig valaki sokat vagy látványosan változik, annak közel sem biztos, hogy az elvégzett szak, a megszerzett vagy meg nem szerzett tudás az oka, hanem sokkal inkább az új hely, környezet, barátok, tapasztalatok, stb.
Arra nem gondolt például a cikk szerzője, hogy egy (átlagos képességű) vidéki diák, aki mondjuk a fővárosba érkezik, sokkal inkább korábbi és esetleg újonnan szerzett negatív tapasztalatai, újdonsült széljobber cimborái és mondjuk az általa korábban igénybe vett iskolarendszer egyenlőtlenségeiből fakadó tanulási nehézségei miatt talál választ problémáira a szélsőjobb világmagyarázatokban, mint az egyetemi tananyagokban szereplő szövegek politikai felhangjai vagy szerzői világnézete miatt?
Arról pedig, hogy mennyiben lehet összefüggés az egyetemi oktatásban a szerző által uralkodónak vélt ideológiáknak a diákok pártpreferenciájához, röviden csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy - kutatások alapján - az égvilágon semmi. Ha elfogadnánk azt, hogy az egyetemek túlnyomórészt a frankfurti iskola, a '68-asok, a marxisták és a feministák tanait közvetítik, továbbá azt, hogy ezek komoly hatást gyakorolnak az egyetemisták világnézetére, akkor nagyjából azt kellene látnunk, hogy a diákok egy jelentős, az "elfogadókat" kitevő csoportja az MSZP-t és a Munkáspártot, egy másik jelentős, az "elutasítókat" tömörítő csoportja a Jobbikot, míg egy harmadik jelentős csoport pedig a Fidesz és a KDNP politikáját támogatná, ám az ő számuk - az "ideológiai egyoldalúság" miatt - egyre csak csökken. Ezzel szemben a kutatások inkább azt erősítik meg, hogy a fiatalok döntő hányada sokkal inkább az aktuálpolitikai eseményekre és trendekre reflektálva választ magának pártot: jelentős a jelenlegi politikai berendezkedést elutasítókkal való szimpatizánsok száma (LMP), valamint kimondottan alacsony az MSZP és a DK támogatottsága a fiatalok körében, ami összhangban van politikusaik és kormányaik lejáratódásával. Ami a Jobbik kimagasló eredményét illeti, az részben a kiábrándultsággal hozható összefüggésbe, részben pedig a már általam és már a cikk szerzője által említett, hivatkozott okokra vezethető vissza.
Most ez utóbbiak kapcsán érdemes még egy utolsó megjegyzést fűznünk a szöveghez. Miből gondolja a szerző, hogy azok az egyetemisták, akik már középiskolás korukban a szélsőjobb követőivé váltak, és akik sok esetben már eleve felkészületlenül, alkalmatlanul kerültek be a felsőoktatásba, szélesebb ideológiai spektrumú, tehát konzervatív eszméket is tartalmazó tananyag esetén nem a szélsőségeket választanák? Vagy kicsit továbbgondolva: ha vannak olyan emberek, akik számára egy egyetemi olvasmány és az abban foglaltak kizárólag valamiféle megkérdőjelezhetetlen igazságként tudnak megjelenni, és ezeket elutasítva a szélsőjobb felé fordulnak, akkor vajon tudnának-e mást választani abban az esetben, ha az olvasmánylisták világnézetileg sokszínűbbek lennének?
Valószínűleg nem, hiszen épp a sokszínűségre kevésbé érzékenyek azok, akik számára az egyetem csak egy fiatal felnőttek számára fenntartott óvoda. És nem mondom, hogy azoknak, akik létrehozták és fenntartják nekik ezt a játszóteret, teljesen ártatlanok, hiszen épp a fejkvótarendszer miatt kénytelenek asszisztálni a játékukhoz, kiszolgálni, kielégíteni az igényeiket. De azt azért nem szabad elfelejtenünk, hogy a probléma nem az egyetemen kezdődik, hanem jóval korábban, talán valamikor ott, amikor a gyermek először találkozik a szüleivel, a családjával, környezetével és az első nevelőivel. Az egyetemnek és az egyetemi oktatásnak pedig nem az lenne a feladata, hogy a kapuit átlépő embertömeg szocializációs és tudásbeli hiányosságait foltozgassa, hogy megértési nehézségekkel küszködő frissen érettségizettek felfogóképességét tágítsa, vagy hogy ideológiai otthont nyújtson a kiábrándult fiatalok tömegei számára, hanem, igen egyszerűen szólva annyi, hogy megtanítson egy szakmát, amit másféle módon és másféle intézményes keretek között nem lehet elsajátítani, és amelynek elsajátításának feltételeit inkább nem lehet a felsőoktatásba belépők igényeihez igazítani. Ez egy fontos kiindulópont, amely a bölcsészettudományok körében épp annyira érvényes, mint másutt.
Az pedig szomorú tény, hogy az elmúlt húsz évben a döntéshozók épp az egyetem alapvető adottságait és az egyetemi oktatás leginkább magától értetődő céljait nem vették figyelembe, sőt, amennyire csak lehetett, súlyosbították a helyzetet. Miért kell hát épp azt hibáztatni, aki legjobb tudása és szándéka szerint végzi a munkáját? Azért, mert ő és az őt foglalkoztató intézményrendszer nem készült fel arra, hogy buta és érdektelen emberek tömegének a kedvében járjon, ráadásul a politika szeszélyeinek teljesen kiszolgáltatva?
Érdemes lenne azért mindezen elgondolkodni, meg akár azon is, hogy jó szakmát választottunk-e. Azt fontos tudni, hogy még a legelismertebb bölcsésztanároknak is vannak előítéleteik és tudatosan vagy kevésbé tudatosan hatni próbálnak a diákok világnézetére. Persze ettől még lehetnek nagyon jó oktatók. Megítélésükben pedig kizárólag ez lehet az egyetlen szempont. Akik pedig úgy érzik, hogy saját és oktatójuk világnézete között feloldhatatlan ellentmondás van, ha a kiadott olvasmányok kizárólag eddig a pontig értelmezhetőek, vagyis nincs semmilyen konstruktív, építő jellegű hatásuk, akkor érdemes oktatót váltani, amihez mindenkinek joga van, vagy pedig elgondolkodni azon, vajon valóban az adott képzésen van-e a helyünk.
