Ugyan évszázados vita folyik arról, hogy hazánk vajon inkább tartozik-e a Kelethez, mint a Nyugathoz, az utóbbi hetekben mégis bebizonyosodott, hogy "komp-ország" tartósan lehorgonyzott a "keleti parton", és onnan elmozdulni nem igazán szeretne .

Azt ugye tudjuk, hogy a poszkommunista Orbán Viktor a posztkommunista Vlagyimir Putyinnal épp nyélbe ütni készül az évszázad energiapolitikájának talán legmeghatározóbb üzletét, ami Magyarországot további évtizedekre kiszolgáltathatja a nyugatiak szemében vad és kiszámíthatatlan Keletnek. Persze nincs szó rossz vagy veszélyes üzletről, ez csak a rosszindulatú balliberálisok huhogása. Ahogyan természetesen posztkommunistákról sem, akik épp a kommunizmusból és annak hibáiból tanultak a legkevesebbet, és akik olyannyira a mitikus idők távlatába helyezik a harminc évvel ezelőtti valóságot, hogy annak vagy az azt követő "átmenetnek" már semmiféle köze sem lehet az általuk létrehozott "új" világrendhez, amely a múlt tagadására épül.

Persze attól még van múlt, vannak hibák és vannak realitások is. És most elsősorban nem gazdasági vagy energiapolitikai kérdésekről kell szót ejtenünk, hanem arról a szemléletmódról, amelynek már csak eredménye egy ilyenfajta felelőtlen vagy veszélyes üzlet, és amelyben visszaköszönnek a magyar közgondolkodásban gyakorta megjelenő kelet-nyugat szembenállás klasszikus elemei. Nem "keleties" szemléletmódról van szó, hanem sokkal inkább ostoba és korlátolt látásmódról, a saját és mások hibáiból tanulni képtelen ember világlátásáról, akinek saját, képzeletbeli Európa-térképén Magyarország kissé keletebbre tolódik. Hoffmann Rózsa például azt állította, hogy "vétek és bűn" "Kelet-Európa közepén" az egyoldalú angol nyelvi orientáció. De mégis hol? Melyik országról beszél most az épp a katolikus retorikát preferáló kádárista csúcsnevelő? Talán arról, amelyik területét tekintve a legnagyobb a világon, amelynek fővárosában többen élnek, mint Magyarországon, és amelynek nyelvét talán kétszázmillióan is beszélik sok-sok országban, beleértve a Távol-Keletet is, és amely Magyarországnak épp atomerőművet kíván építeni? Nem, ez - sajnos vagy nem - nem az az ország.

Persze vannak, akik nehezen értik ezt meg. És nem is kevesen. Természetesen nem azt akarom mondani ezzel, hogy a különféle "téves" látás- és gondolkodásmódokkal szemben lenne egyetlenegy "helyes", csupán azt, hogy hazánkban tömeges jelenség az a fajta szellemi sötétség, amelyből és amelyben képtelen gyökeret ereszteni bármiféle konstruktív magyarázat azokra a kérdésekre, hogy "Kik vagyunk, hol vagyunk, merre tartunk?" Az ostoba, sötét, posztkommunista világmagyarázatokkal pedig egyre távolabbra kerülünk attól a kultúrkörtől, amelyben ezek egyáltalá feltehetőek, és amely számunkra egyértelműen a Nyugatot kell, hogy jelentse. Ha pedig e civilizáció épp krízishelyzeteket él át, akkor különösen fontosak ezek a kérdések, és épp ezek azok a helyzetek, amelyekből igazán meg lehetne érteni, mit is jelent számunkra a Nyugat, a civilizáltság, a jólét, a kultúra, stb. Persze lehet szűk látókörűen azt mondani, hogy inkább szarjuk le a Nyugatot és meneküljünk, amíg nem késő, meg hogy mi amúgy is keletről jöttünk, meg ilyenek. Csak épp nem sok értelme van.

Aki számára világos, hogy történelmünk évszázadai, évezredei nem csupán egy giccses nacionalista mesekönyv fejezetei, hanem a nemzeti kultúra szerves részét jelentik, amely alapvető fontosságú az ebbe a kultúrába születő emberek világértelmezése és orientációja szempontjából, azok tudják: értelmetlen, lehetetlen, és morálisan sem vállalható az ilyesmi. Persze azok, akiknek a pártszékházára hatalmas betűkkel fel lehetne írni, hogy "a kommunizmus nem történt meg", és akik lényegében alkotmányba foglalták azt, hogy a magyarságot nem terheli felelősség a második világháború bűntetteiért, a háború elvesztéséért és a kommunizmus kiépítéséért, mégis "kommunistákkal" és a Nyugatot megtestesítő nemzetközi szervezetekkel hadakozik, nem sokat értenek az egészből. Gondolkodásuk végtelenül sötét és primitív, a szellemi elmaradottság olyan mélységeiben leledzenek, ahol nincs kultúra, csak állam és intézményrendszer, ahol nincs ész, csak erőszak, és ahol az egyedüli értéket kizárólag a hatalom és az anyagi és emberi erőforrások birtoklása jelenti. Szomorú, hogy ilyen emberek és szervezetek ma addig jutottak Magyarországon, ameddig. Ami pedig még szomorúbb, hogy a magyar népesség egy jelentős része - amúgy poltikai pártállás nélkül - fogékony e gondolkodásmódra és világmagyarázatokra. Kitalált ellenségek és fel nem ismert, megváltoztathatatlan igazságként ható előítéletek között él.

Vegyünk egy példát, vagy inkább ellenpéldát ennek a politikai pártállástól függetlenül működő látásmódnak a jelenvalóságára. Franciaországban a héten a parlament engedélyezte a melegházasságot. Vélhetően nem azért, mert "a buzik a zsidókkal, a liberálisokkal és kommunistákkal együtt fel akarják számolni az egészséges francia emberek országát", hanem azért, mert egyrészt valószínűleg rájöttek arra, hogy a melegekkel szembeni évszázados előítéleteknek semmi alapja nincs, mert azok köszönőviszonyban sincsenek a valósággal, másrészt pedig az a 19. századi házasság- és családfogalom, amit hazánkban a KDNP tűzzel-vassal védelmezni kíván, értelmetlen és alkalmazhatatlan 21. században létező emberi együttélési formákra. Ez a Nyugat. Ami pedig nálunk történik - a homofóbia alkotmányba írása, az élettársi kapcsolat megszüntetése vagy a családon belüli erőszak ignorálása - az a Nyugattól iszonyatosan messze van. És amíg az emberek nem fognak másképp gondolkodni, addig nem is kerülünk hozzá közelebb.

Persze mindez nem azt jelenti, hogy kelet felé sodródunk. A Kelet nem lehet a Nyugat ellentéte, antitézise. A Keletet számomra a legtalálóbb módon Ivo Andric Híd a Drinán című regényének török-képe mutatja meg. Persze Andric kelet-képe sem egyértelműen pozitív és nem teljesen előítéletektől mentes, de sokkal őszintébben és hitelesebben mutatja be, milyennek látja a nyugati vagy közép-európai ember a Keletet, mint amilyennek azt ma hazánkban a mainstream "antikommunista" és "mélymagyar" gondolkodók képzelik. Lehet "antidemokratikus", "autoriter" vagy épp "fejlődő" a Kelet, de semmiképp sem a nyugati civilizáció ellentéte, nem periféria, nem gyarmat, hanem kultúrák, civilizációk szövedéke, amelyek természetesen a Nyugattal is szorosabb-lazább kapcsolatban állnak. Így a "kelet felé sodródás" az ezer éve a nyugati civilizációhoz tartozó Magyarország számára nem a Kelethez való csatlakozást eredményezné, ahová "a volt gyarmat a gyarmatosítók fölébe kerekedik" mítosza csábítja az agyatlan, hatalommániás, pénzéhes politikusokat, hanem további értelmetlen, kilátástalan és céltalan sodródást a nyugati civilizáció határvidékein, ahol szépen lassan teljesen eluralkodik a szellemi sötétség.