A vörös csillag ugyan lehullt, de az embertelenség maradt a világban – mondta mai hódmezővásárhelyi beszédében Wittner Mária, egykori 56-os halálraítélt. Az a feladatunk – folytatta gondolatait – hogy emberibb, élhetőbb világot építsünk, ahogyan azt 56-ban szerettük volna.
Ehhez hasonló szavakkal zárja a delmagyar.hu szerint beszédét a forradalom harcosa, ám a megbékélés és a jövő felé fordulás csak giccs, múlt és jelen szörnyű elferdítésének aranyozott keretbe foglalása. Az optimizmust és megbékélést hirdető frázisok csak a reformkommunisták, a nagyimrék és a pesti srácok közötti feloldhatatlan ellentmondásokat, kibékíthetetlen harcukból fakadó élethazugságokat, múlt és a jelen eltorzítását igyekeznek megszépíteni, ahogyan az élethazugságok megszépítik az életet, elfedik a valóságot. A forradalmár keresi helyét a múltban, keresi helyét a jelenben. Kicsoda ő, 56 évvel a forradalom után, kinek szeretné mutatni magát? Van joga neheztelni a kommunistákra, de ahhoz nincs, hogy elferdítse a valóságot.
Mert ha a forradalom a pesti srácoké – a fiúké, akik között voltak lányok is – és nem pedig Nagy Imréé, aki korábban "az ördöggel cimborált", és akit a "kollégista srácok" – hogy egy másik szónok szavaival éljünk – kisajátítottak, és ha a Kossuth-címert kisajátító reformkommunisták, akik a hóhérok leszármazottai, ugyanezeknél a kollégista srácoknál bebocsáttatást nyertek, akkor a forradalmárnő miért a kollégista és miért nem a pesti srácok oldalán áll? Talán azért, mert a pesti srácok elfelejtették őt? Vagy mert mások hagyták, hogy elfelejtsék, vagy a forradalmár lány sohasem volt igazán pesti srác? Nem tudjuk, de az biztos, hogy most az agresszív, maszkulin, poszt-posztkommunista álforradalmár csapatok harcosa. Azoknak az oldalán küzd, akik épp annyira nem mertek igazán szembenézni Nagy Imrével vagy a reformkommunizmussal, mint Bibó István örökségével vagy saját tetteikkel. Vajon szembe mernének-e nézni a pesti srácokkal?
Tudjuk, hogy sokkal tartozunk nekik, de minimum őszinteséggel. Aki a szabadság lábbal tiprásáról beszél, miközben demokráciát bont, aki vitatja Nagy Imre szerepét és közben az őt újratemetők soraiban ül a parlamentben, az nem őszinte. Vagy pedig úgy érzi, nem tartozik. Leginkább is közéjük nem. Ahhoz, hogy az igazságot lássuk, le kell számolnunk az illúziókkal, szembe kell nézni egykori hőseinkkel, azokkal, akik már nem élnek, és azokkal is, akik még köztünk vannak. Tisztában kell lennünk azzal, hogy Mansfeld Péter ugyanúgy lehetne ma demokráciaromboló szavazógép, esetleg bankrabló vagy sorozatgyilkos, ahogyan Wittner Mária 1956-os hősi halott. De a forradalmárnő most nem hős, és nem is halt meg, bár valójában már halott. Kísérteteink szólnak csak belőle, ezért le kell, hogy mondjunk róla, viszont el nem felejthetjük, különben az idő majd őt is széppé és fiatallá teszi.
